Selyma...!

Egy dolog kering a fejemben napok óta: valami nincs rendben. Nem tudom az okát, azt sem hogy mivel, de valami nincs rendben. Eszembe jut, hogy egy éve ilyenkor mi volt bennem. Hát az biztos, hogy nem ez ami most van.

Torzsáig rágott világ. Minden sötét, szürkül, középen állok. Körülöttem mindenki akivel valaha is egy fikarcnyi dolgom volt, nem mozdulunk. Állok én. Allnak ők is. Mint egy hegyes ponttá szűkült pupilla, olyan az egész kép, folytogat a statikusság. Nem mozdul semmi, nem mozdul senki. Arcokat nem látok magam körül, megrettent az anoním, sivár körkörösség, bárhova nézek, ugyanoda jutok vissza. Mégis úgy tünik elindulok újra. Keresek. A sürgető, folytonos, türelmetlen keresés. Hajszolok. Dereng már valami tavalyról, régebbről, ezer éves kút pereme lesz a magam körül vájt kráter, aminek a szélén úgy ugrálok, ahogy Harasztoson nyolcévesen, bele is estem, most is bele esem. Nem erre a helyre eszmélek. A kép más, valami ősi hangot forgat magában, rezgőn, monotonon. Minden olyan magas, újra gyerek vagyok, előttem egy óriási lépcsősor, fehér, fel akarok menni, fel kell mennem, üldöznek. Szedem a lábam ahogy birom. Terasz, lépcső, terasz, márvány, kihalt, damasztot visz a tiszta szél, egy, kettő, oszlopok, tornác, sehol egy nyom, terem, visszhang, éhség, hely egy boltív alatt. Beülök oda, írni kezdek, tele a falat, nem ismerem a nyelvet amin írok, nem értem miért teszem, más mozgatja a kezem, tinta sincs, a falon furcsa színben verődik vissza minden, a betűk érdesek, és ahogy telnek meg a falak, úgy lesz a testem egyre halványabb. Ostoba tánc az egész, ahogy rángat a bot, mégis könnyű vagyok, egyre könnyebb, nincs már éles kontúr, forma formába hajol, leesik a toll, nem vagyok, de mégis vagyok, ki érti ezt, megrántanak, ahogy kihúztak nyolcévesen, minden visszatér, a kutya, a libák, a kör, a vastag könnyes szem. Hályog. Veszett dühöt érzek magamban, a közönyt a retinán. Hát akkor nem fogok sírni.

Dilis dolog ugye? Nagyon félek. Nyolcadika lesz. Mi volt egy éve nyolcadikán? Mi volt egy éve nyolcadikán? Hogy telt el a január, meg a február? Nem értem. Jó lenne tudni mi lesz március nyolcadikán, vagy harminc év múlva március nyolcadikán. Hogy ki hol lesz. Meg hogy együtt leszünk-e mindannyian március nyolcadikán? Én nagyon szeretném. Azt is ha feloldódna ez a kínos statikusság, és helyette lenne valami forrongó, alaktalan, váratlan, merész együttzuhanás, hogyha nem lenne mindenki ennyire kiszámítható! Hogyha lennénk olyan idiótán dilisek, hogy talákozzunk harminc év múlva március nyolcadikán! Bár ne lenne köztünk ennyire szögletes valami. És nem tudom mi az a valami, lehet, hogy ez az a valami ami hiányzik is egy kicsit. Hogy nem tudom!!!!!!! Hogy együtt találjuk meg Sohaországot! Mert mindenki keres, csak valahogy együtt nem keresünk, és ha valaki talál valamit, lehet, hogy zsebrevágja rögtön. Hogy ne csak a kaját osszuk egymással. Így még sose féltem, izgultam már úgy, hogy a harisnyámat nem tudtam felhúzni, hogy egy kabátot nem tudtam feltenni egy vállfára rendesen, de akkor se féltem, mert ott volt mögöttem valami. És még mindig csak a valami, a valami, a csoportos valami.

Egyet nem szeretnék, azt leszarom, ha lebőgünk, meg ha szar lesz, meg ha blablablablabla, de egyetlenegyet nem: ha majd a premier előtt/után készült csoportképet visszanézem az olyan volt, ilyen lett sorozatunkban, akkor nem akarok a zsenge, entellektüell fejem helyett úgy kinézni, mint akit agyonráztak sokkolóval. Vaaaaagy nézzen ki mindenki úgy. Vagy VALAMI!

tudom, már megint Dunát rekesztettem, de ez egyszer tényleg olvassátok is el, és beszéljük meg, jó? Lécci lécci!

Puszilok mindenkit