Ismét itt a vezérelv: az ember írjon és gondolkodjon elsősorban saját magáról, így juthat előrébb ő is és a környezete is, szóval most írok magamról.

Ha kategorizálni akarunk, akkor mondhatjuk úgy, terelgető rendező szeretnék lenni. Ez abban merül ki, hogy kijelölöm a csapást és hagyom terelődni a nyájat, néha rájuk-rájuk szólok, hogy ne menj arra, mert ott egy oszlop, de egyébként csöndesen élvezem a művészetüket. Eddig így próbáltam, szerintem tök feltűnően, így a szereplőknek lehetőségük nyílott arra, hogy feszegesség karaterük határait. Néha beszélgettünk is ezekről a határokról, tudom, hogy nem eleget, ez itt az én hibám, és most már tudok is róla, próbálok tanulni belőle.

És van az, ami én nem vagyok: a beállító rendező. Fordítok: a beállító azt jelenti, hogy ha az első próbán azt mondja kék a fű, akkor az lesz, bármi van. A kettő nálam üti egymást. Arany középút szerintem nincs, olyan van, hogy x-szel terelgető vagyok, y-nal beállító. Holnaptól az y-okkal beállító leszek és minden rendbejön...!? A lényeg az, hogy látom, igény van arra, beállító is legyek. Ez nyilván a közös iskolára vezet vissza, ott valami ilyesmit tanultunk, meg így gyártottuk a darabokat is, itt mást akartam csinálni, máshogy. De arra van igény. Nyilván az iskoláját nem tagadja meg senki. Szóval az y-okat most megkövetem.

Amikor leültem a gép elé, azt gondoltam, hosszú-hosszú oldalakat fogok írni. Inkább visszafogom magam. Mostantól a próbák végén megbeszélünk, és akkor senkinek sem kell úgy hazamenni, hogy nem adta ki, ami benne van. Szóval tartogatom a bennem lévő hosszú oldalakat az előttünk álló megbeszélésekre.

Üdvöletem!

ártatlan (innocent)