Selyma...!

Kb. a huszonnyolcadik bejegyzés ma.- kis túlzással. Az első, itt.

Továbbra is ágyhoz vagyok kötve. Láncolva. Jó hogy nem pelenkáznak. Tényleg úgy érzem magam mint egy romos öregasszony. És meg sem említem, hogy Kantot, Rousseaut, Montesquieut kéne olvasnom.. Van olyan ismerősöm, aki ezt a wc-re viszi, nekem ez nem annyira egyszerű. Meg kéne tanulnaom! Túl azon, hogy ez egyébként érdekel, most nem érdekel. Egy dolog folgalkoztat nagyon, sok más mellett; meghallottam egy gondolatfoszlányt. A mamám, és egy barátnője között hangzott el, idézem (persze az én lelkem volt terítéken) : "Nem tehet róla, azt sugározza, hogy egyedül is nagyon jól boldogul" Azóta azon töprengek, hogy ez mit jelent. Mert ezer kontextusba be tudnám helyezni, egybe főleg, abba meg nem akarom: Hogy valaki 'emancipuncinak' nézzen, kikérem magamnak.

Azóta tudat alatt is bizonyítnai akarom, hogy nem vagyok az:

1. A betegségemben különösen elhagytam magam. Még fehér púdert is tettem fel suttyomban, csakhogy sápadtabbnak látszam. Azt is megengedem, hogy kiszolgáljanak.

2. Felhangosítottam a telefonom. Éppen aludtam, sállal bugyolálva, amikor atombombarobbanás szerű hang ébresztett: üzenetem érkezett, ráadásul az jött, hogy 76 forint kezelési költséget levontak a bankszámlámról.. Kit érdekel? Rögtön visszaállítottam némára- egy minusz pont.

3. Megpróbáltam pattogatottkukoricát csinálni. Nem ilyen mikrósat, a piacon vett biokukoricát akartam kipattogtatni serpenyőben. Kis olaj, só, és egy marék kukorica. A vége az lett, hogy begyulladt a serpenyő. Egy kb méteres láng lövellt a szagelszívó felé, ami szerencse, hogy nem a rossz minőségű műanyag, mert akkor mostanra nemcsak beteg, de hajléktalan is lennék.. Dőlt a füst ki az ablakon, én meg sikítoztam- még egy pont minusz.

Azóta szigorúan ágyban fekszem, és várom a papámat, hogy ő majd pattogtasson, meg leszúrjon a szétolvasztott serpenyő miatt. És telefonálok. Kb. félóránként. Mert eszembe jut egy csomó dolog, ami igenis azt mutatja, hogy nem tudom egyedül megoldani! Bosszús vagyok, és nem tanulok.

Éjszaka is Andersent olvastam, meg Csárli És A Csokigyárat néztem, szaloncukorevés közben, Meruskát is meg akartm kínálni, de nem kért. Nem tudtam aludni annyira fájt a torkom.

Rendező Úr, mi lenne, ha ilyen TimBurton-ösre vennénk a figurát? Kérdezem én? Mert nagyon jó lenne egy olyan légkörben abszurdat csinálni, mert attól igazán abszurd lenne, ha már maga a helyzet nem feltétlen mindig az, hiszen a valóságban is létezik olyan ember, aki dacból ignoráltatja magát, vagy akit csak úgy ignorálnak. Ajánlanám Önnek megnézni ezt a kis filmecskét, meg több Timest, mert nem feltétlen kell milliódollár egy olyan hangulat, és karaktervilág létrehozásához. - Ezt most nem azért írtam, mert hogy köze legyen az előadáshoz a bejegyzésemnek, hanem tényleg beugrott ez.

És a karom kecses fehérséggel nyúl egy cizelláltra csipkézett sápatag keszkenő után, ami leányos térdemnél pihen. A hajam kissé rázkódva omladozik alá orrfújás közben, ami visszafogottan hangos, inkább csak halvány pisszegés. Az orrcsepp is magától cseppen be a pisze járaton, és én, a bájam minden rezdülésével visszahanyatlom az apró párnák közé. A tüdőmet pedig egy lágy köhhenés hagyja el..

De jön is már akire vártam, úgyhogy megyek. Meghallgatom Mazsola egyik jól ismert történetét, amit kötelező felolvasni ha beteg vagyok, dumálok egy jót egy forró tea mellett, remélhetőleg megtudom azt is, hogyan létezzek úgy a konyhában, hogy az ne tűnjön kétségbeesett öngyilkossági kísérletnek.. Majd csak elboldogulok valahogy.

Puszi mindenkinek

Vica