Selyma...!

Lassan hazavágja a tavasz a telet, a halál az életet. -forditva. Csak az ilyen valahogy reflexből jött még a tél elején. De hogy tovább allegorizálgassak, és deduktiv módon eljussak 'azáltalánosbólazegyeshez' innen folytatom.

2008 őszén nagyon hosszan haldokoltam, és ez a tél is olyan volt mintha a párkák ollója kicsorbult volna, és az Istennek sem akarna elvágódni az én betegesre soványodott fonalam. Tehát minden egyes alkalommal mikor Morta ollója egyre dühösebben csattant rá a Decima bűzös szagú, üreges, kérges kezei között feszülő, hajszállá vékonyodott, egyébként jelzem nagyon is erősnek predesztinált fonálra-háromkiló ötvennel születtem, meg hajam is volt-engem itt a földön ird és mondd megb.szott az áram. Kétszer is a szó szoros, és még tucatszor a szó átvitt értelmében. Nem tudom miért én játszottam magam számára a villámháritó szerepét, ez, ha analizálgatunk kissé mazochista jellemre vall, megkerestem hát a mazochista.fw.hu -t, a mazók hivatalos oldalát, ahol legfelül a magyar lobogó úniósba folyik, és a jelképük sarló-kalapács helyett, egy sárga útjelzőtáblának látszó, forgó valami, amiben a sarló szerepét egy tizenhármas kulcs játsza, ez keresztezi a vaskos nyelű kalapácsot. Levontam a következtetést: ez az én helyem, a nemzetközi, rendkivül kreativok oldala, hát beléptem. Az élmény egy újabb áramütéssel ért fel, Robi képeit lehetett látni nagytotálban, ahogy épp a farkát szoritja el, különböző módokon. Megijedtem, és kiléptem.

Nem, azt hiszem mazochista mégsem vagyok. Egész egyszerűen ömlesztve kapom a tanulnivalót a nagybetűs élettől, mindig történik valami, azt se tudom mi, mint pédául szilveszterkor, amikor kevéssel éjfél előtt egyedül találtam magam a kihalt behavazott Újpest-Központban, és csak annyit tudtam, hogy annyira bömbölök a telefonba, hogy taknyomnyálam egybefolyik, mert elvesztem ott Újpest-Központban, és az utcán senki se volt, mert mindenki a tizenkettőt várta egy jó meleg lakásban, nekem meg átfutott az agyamon, hogy biztos aznap fognak megerőszakolni, mert nagyon kihalt volt minden, és sehol egy busz se amire fel tudtam volna szállni, és hiába volt Anna a telefonnál, nem tudott megnyugtatni még egészen sokáig, amig végre meg nem jött a buszom, és nagyobb biztonságban nem éreztem magam ott kettesben a buszvezetővel.. Szóval egy buszon ért idén az éjfél, talán a halálhoz legközelebbi pont volt ez, amin most röhögök, de ezt senkinek sem kivánom. Aztán a német út, aztán a vizsgák, aztán félrepötyögött szerelmek, minden van valamiért, a február is.

Megint egy egyedüllevős sztori jut eszembe a februárról, amikor egyedül kellett kimennem az egyetemre visszaadni a kamerát. Reggel gyönyörűen sütött a nap, még amikor felszálltam a vonatra akkor is, ablak mellé ültem, és becsuktam a szemem, hogy süsse az arcom a nap, de kis idő múlva elfelejtettem a meleget az arcomon, elaludtam. Az alagútban riadtam fel, ahogy hirtelen sötét lett, és amikor kiértünk onnan, méteres hó és viharos széllökés fogadott. (Ilyen gyorsan változik manapság a világ.. Békében csukod be a szemed, és háborúra ébredsz.'-egy akárkit idéztem, aki több mint hatvan.) De nincs igaza? Lekászálódtam valahogy a vonatról, egy szabad kezem sem volt, mert az egyikben az állvány, a másikban kamera, és mp3 felvevő, meg egyébként sem elég nekem két kéz, hát még most amikor kapaszkodnom kéne valamibe, nehogy elessem.. Magamban anyázva felmértem a terepet. Van olyan amikor az ember spontán nagy felismerést tesz, ilyen történt velem: minden, minden út a kampuszon, de tényleg minden, lejt lefelé! Naná hogy semmi nem volt felsózva, én az enyhesarkas vajszinű vadiúj velúrcsizmámban próbáltam centinként elaraszolni az első adandó ajtóig valahogy. Mint egy önjelölt részeg botorkáltam egyik korláttól a másikig, hangosakat sikkantva valahányszor megcsúsztam a még szűznek mondható havon, iszonyúan frusztrált hogy nincs szabad kezem! Csak a lábamat néztem, a cipőben a lábujjaim görcsbe voltak merevedve, az Istennek se tudtam kiegyenesiteni őket, mert egyfolytában az járt a fejemben, hogy mi lesz, ha én elesem, mert akkor kétszázharmincötezerkilencszázkilencven forint esik velem kamera és egyéb ingóságok formájában, és akkor cseszhetem a zsebpénzemet, de még az ösztön és munkadijamat is, naná hogy be voltam szarva. Meg a csizmám is aggasztott, mert mi van ha a divatcsodám sarkáról lejön a ragasztás, és ottmaradok repedtsarkúan az árok szélén, pedig nagyon jó vásárt csináltam vele, mert leárazáson vettem, nem mehet tönkre a blőd hó miatt! Lihegve, kipirulva, tarnszban, önkivületi állapotban, tovább már nem fokozhatóan léptem be a kommintézet ajtaján, felismerhetetlenül. Ott kérdezgették a nevem, inni akartak adni, mondták hogy nyugodjak meg, gyertyát is gyújtanak emberi méltóságom emlékére, ha akarom, de én csak meg akartam szabadulni a cuccoktól, ne legyen rajtam ez a nyomasztó anyagi teher. Mintha gyermekéletet mentettem volna, úgy éreztem magam kifelé menet. Valami földönkivüli boldogság járta át a testem, megittasultan rohangáltam ide oda, a csizmámat is leszartam, ugráltam a harminccentis hóban mint egy hülye, videófelvételeket készitve az akkor már beüzemelt hókotrókról, meg arról, hogy én hogy ugrálok a szűz havon, illetve a csizmám. Még hóangyalkát is akartam csinálni, de nem. Tehát újra fordult egyet a világ a tengelye körül, azon a napon már másodszor.

És akkor itt van ez is, ez a darab, és még mindig február! Nagyon durva, hogy a mostani próbán mit én át nem éltem! Mert ugye egy jelenetem van, és körülötte van még négy. És én nem láttam korábban ezt a négyet, és most gyakorlatilag úgy ültem be, hogy azt láttam hogy az én konyhám köré épült egy egész ház, amibe ha még nem is minden bútor, de megérkezett már jó csomó, és hogy ilyen fullextrás kicsit csicsás, Győzikés ház lett ez, pont amilyet elterveztünk még a legelején, és én azóta folytonfolyvást meg vagyok hatva! És az, hogy az én konyhám, amit eddig melléfestettem, meg összevissza, elkezdett végre egyszinü lenni, az csak rátesz egy lapáttal, meg hogy amit eddig egyáltalán nem tudtam, azt most elkezdtem megtanulni, próbálni. És már nem vagyok zavarban magamtól, vagy akkora zavarban, ez még ingadozó. Tehát ha most egy ovisnaplót kéne irni, a következő szerepelne benne szerintem: 'Évike jól nevelt, sokat alszik, konstans 211 grammot szopizik, és nagyon ügyesen közelit a társai felé, sokat kisérletezik a mobilbarbie konyhával, többször odaégette a tükörtojást, de lelkesen újat üt fel, és most már fel tudja dolgozni, hogy a kis gyufaáruslány meghal a mese végén.' Azt viszont sajnálom, ha volt ilyen idő, nem akarom kijelenteni, mert emlék, hogy engedtem magam kevésbé feloldódni ebben a dologban mint most, de ez rendezőúrra és rám tartozik, azt hiszem cseszegetett is érte eleget, ha viccesen is.. de utálom a rébuszokat, és most nem fogok azokban beszélni.

Valahogy radikálisan újat akarok mindig, a kávémat is minden nap máshogy iszom, az órát sosem húzom fel úgy, hogy pontosan, mert ha negyedkor kéne felkelni, akkor én vagy 14kor, vagy 16kor kelek, és még mindig február van, lassan március, tavasz lesz, és volt már olyan, hogy egy nyárban benne volt minden álmom, lehet, hogy most tavasszal is ez kéne, csak ne lennék márciusban, ilyen hamar 21! Ó Istenem, ne, ettől tartás van bennem, de akkora, hogy a kezemben a kávé remeg a bögre peremén, és érzem az újabb áramütés közeledtét, meg most kell beadni a kelentkezési lapokat is, és én is beadom, és hogy itt is újitsak:

1. szinész szak

2. pszihológia szak

3. biztonság és védelempolitikai szak- a Nemzetvédelmi egyetemen.

Végül pedig egy furcsa saját kézzel irt nekrológ:

És mindent köszönök, mindenkinek akivel dolgom van, volt, lesz, remélem bátorságom is lesz, és még sokat tanulok majd, és hogy még teniszezni is megtanulok, és még köszönöm két nagyon jó embernek, akiknek a nevét nem is emlitem, mert semmihez semmi közük nincs, csak az életemhez úgy am blokk.

Puszilok mindenkit